Ki a profi? És mit csinál?
Türelem, mindjárt ennek is a végére járunk.
Az egész úgy kezdődött, hogy megjött a hidegfront, amire köztudottan, mindenesetre családunkban ez igen közismert dolog, a kisgyermekek nagyon érzékenyek. Az anyukájuk méginkább. :)
Inkább azt kellett volna írnom, hogy az anyukákat, akik otthon vannak pici gyermekeikkel, igen érzékenyen érinti a gyermekük frontérzékenysége. Ugyanis amikor jön a front, és szerencsésebb esetben anyuka nem kap migrént és sehol nem nyilall a fájdalom, az egyébként nagyon nyugodt gyermekük kezd izgágává, vagy ne adj isten, hisztissé válni. Ez az egyébként nem túl lassú folyamat, a csúcspontját általában az esti lefekvéskor éri el. Természetesen minden eset egyedi, de nálunk ez a bejáratott módi. Jön a front, gyerek már rosszul ébred, sír, nyűgös, semmi nem felel meg. A ruha túl szűk, túl nagy, túl ruha; a reggeli túl hideg, túl meleg, túl korán kapta, és még mindig nincs kész a tea, ami aztán túl forró és íztelen, de amint megfelelő hőmérsékletű lesz gondosan magára önti kis frontérzékeny gyerekünk. (A gyengébb idegzetűek ekkorra már túl vannak valamilyen szokásos fegyelmezési procedúrán, aminek hatása nem marad el, legfeljebb nem a várt hatást érjük el.) Itt még korántsincs vége a felsorolásnak, ez csak a lavina kezdete. Ez az a pont, ahol frontérzékeny gyerek érzékeny, de erős idegzetű anyukáját igen érzékenyen kezdi érinteni gyermeke viselkedése, és bár eddig aggodalommal kísérte végig a gyermekben lejátszódó folyamatokat, hátha beteg ez a gyerek, valami komoly baja lehet, ha ilyen rosszkedvűen ébredt..., most azonban az aggódó és gyermekének minden rezdülésére érzékeny szülő elkezd gyanakodni... lehet, hogy a gyereknek kutya baja,... lehet, hogy csak valami rosszat álmodott ez a kis édes,...vagy lehet, hogy nekem van rossz napom. Ez utóbbit, már teljes biztonsággal megállapíthatjuk, nem ez lesz az a nap, amit örömmel fogok emlegetni a jövőben. :( A lavina beindul és magával sodor mindent, a tányért, a poharat...és az igen érzékeny anyukát is (ha van, a testvéreket is). A délutáni alvást, mint a Messiást, úgy várjuk. Csemeténk természetesen nehezen, vagy egyáltalán nem alszik el, ha mégis, épp csak annyit, hogy anyának sikerüljön összetakarítani a romokat, s mikor fáradtan lerogyna, felcsendül a gyereksírás. A fáradságtól fásultan megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető "lövéseket", hátha még visszaalszik, legbelül azonban tudjuk, ez csak illúzió. A pihenésnek vége. Odavánszorgunk ordító gyermekünkhöz, és jó anyaként megpróbáljuk megvigasztalni. Hibát hibára halmozunk, gyermekünk azonban nem vét el egyetlen helyzetet sem, lő és célba talál. Profi. Innentől kezdve a "markában tart" minket. A megtört anya "kiszolgáltatott helyzetbe került", egy profival szemben. :) A harc egyenlőtlen, és szinte teljesen esélytelen.
Visszakanyarodva, a mi hidegfrontunkhoz, mi pont egy ilyen, az előbb említett naphoz hasonló, "kellemesnek" ígérkező nappal néztünk szembe. A lavina magával sodort, és talán eszembe se jutott, hogy kiutat keressek. Kívülről vártam a segítséget, de az váratott magára. Férjem este, fáradtan jött haza, ráadásul dolgozni szeretett volna, úgyhogy a többi gyerek lefektetése, a vacsora, és az egész esti program rám maradt, amit hősiesen el is végeztem. Egyedül frontérzékeny Tündérkémmel nem tudtam zöldágra vergődni, pedig már nagyon fáradt lehetett. Csak ugrált a kiságyban és hangosan kurjongatott hozzá. Megszoptattam, hátha lenyugszik, de öt perc múlva már ismét ugrálni, s hancúrozni kezdett. Hát ez mégsem járja! Apa nem tud dolgozni, többi gyerek nem tud aludni. Apa kijött. Előfordult már máskor is, hogy mellettem nem, de Apa mellett azonnal elaludt. Ezúttal nem hatotta meg Apa közelsége sem, se Apa szigora, (mert Apa tud ám szigorú is lenni). A többiek legalább már aludtak. Ez azért is jó volt, mert be lehetett tenni Tündérkét, aki inkább most egy boszira hasonlított, a kiságyába. Előbb-utóbb csak elalszik. Ebben volt is valami igazság, és nagy reménység, :) mindössze azzal a hangerővel nem számoltunk, ami Tündérke torkán kifért. Többször próbáltam csitítgatni, de csak nagyon átmeneti sikerekkel számolhattam. Amíg a szobában tartózkodtam nyugalom honolt mindenhol, de amint kitettem a lábam, mint a keljfeljancsi, Tündérkém talpra ugrott és kezdődött előről minden. Végül feladtam. Sajnos úgy tűnt, a hidegfront és Tündérke esti műsora nem hagyta hidegen férjemet sem, aki eldöntötte, hogy márpedig most véget vet ennek a "randalírozásnak". Így sem dolgozni, sem aludni nem lehet. Most majd megismeri Tündérke is, milyen az atyai szigor. Azt hiszem jobb lett volna, ha a nap folyamán, már sokkal korábban megismertettem volna Tündérkével az anyai szigort, de ez elmaradt, s már nem volt lehetőség a pótlásra. A felbőszült Apa úton volt... Tündérke már várhatta, mert az ágy végén állt és amint meglátta Apát, kikiabált hozzá: "Szia, csini!", majd fergeteges sebességgel lefeküdt. A felbőszült Apa, egy szempillantás alatt, a napon felejtett vajjá alakult és inkább befolyt, mint bement, Tündérke szobájába, aki teljes bizalommal és széles mosollyal fogadta hódolóját, azzal a biztos tudattal, hogy most kiveszik, s kiszabadítják a rácsok közül. Nem kellett csalódnia. Hódolója ölbe kapta, megmentette a kis tündérlányt, aki hálából szinte azonnal elaludt.
Azt hiszem, ezt a napot mégiscsak sokáig fogjuk örömmel emlegetni. :)
Aki nem hiszi, járjon utána!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése