19 hónap telt el a "trónörökösünk" születése után, és megérkezett a várva várt nap. Eleinte azt terveztük, hogy meglepetés legyen, de nem bírtam kivárni a 9 hónapot, amint lehetett tudni akartam, hogy lány-e. Persze mindegy volt, de azért mégis... Ha őszinte vagyok én azért egy kislányt szerettem volna. Nem is okozott csalódást az orvosom. Hurrá!
A kórházban hihetetlen nagy szerencse ért, rögtön egy fantasztikus szülésznőt kaptam, aki figyelembe vette az igényeimet, és nem az "Anyuka ne hisztizzen!" hozzáállással fordult hozzám.
Ráadásul még tágítani sem akart ... Mert, hát ilyen is van. Még élénken élt bennem az alig 2 éve szerzett korházi élmény, már amennyire ez élménynek nevezhető: Ugye mindjárt lejár a munka idő és ha addig nem szülök meg, bizony egy fitying nélkül távozhat az ügyeletes szülésznő, pedig mennyit küszködött velem :( Nem részletezem. Fájt. A gyomrom még most is összerándul miatta. "Lelkiismeretes" munkájának meg is lett a gyümölcse, (bár "sajnos" ő nem láthatta) a fiam nagyon hamar, de nem elég hamar (ha ha ha), megszületett. Hiába, a Félelem nagy úr! Rettegtem, hogy még egyszer hozzám érhet, bárki.
Slamival viszont szinte minden rendben ment, még a szívhangvizsgálót sem kötötték rám a vajúdás alatt, szabadon mozoghattam, addig míg Félelem ismét uralkodni nem kezdett, ezúttal a szülésznőn. Nem lehetett halogatni a gépek felrakását. El sem tudom képzelni, hogyan lehet gépek nélkül szülni. ;) Az orvosomnak se lehetett túl gazdag fantáziája, mert ezt ő sem volt képes elképzelni, pedig már jó néhány szülést levezetett. Én viszont fóbiás vagyok, és makacs. Valamiféle ősi anyai ösztön azt súgta, hogy menni fog ez mindenfajta mérő- és segédeszköz nélkül is. A lányomat én akartam a világra hozni. Rám kapcsolt gépek híján, gyorsan leszimuláltam egy fájást. Így az oxitocin bekötése még váratott magára. Ekkor engem is elkapott "Félelem nagy úr". Mi lesz, ha nem jönnek maguktól azok a fájások? Mi lesz ha...? De a következő már valódi és szülési fájdalom volt. Slami elindult világot látni.
A kórházban hihetetlen nagy szerencse ért, rögtön egy fantasztikus szülésznőt kaptam, aki figyelembe vette az igényeimet, és nem az "Anyuka ne hisztizzen!" hozzáállással fordult hozzám.
Ráadásul még tágítani sem akart ... Mert, hát ilyen is van. Még élénken élt bennem az alig 2 éve szerzett korházi élmény, már amennyire ez élménynek nevezhető: Ugye mindjárt lejár a munka idő és ha addig nem szülök meg, bizony egy fitying nélkül távozhat az ügyeletes szülésznő, pedig mennyit küszködött velem :( Nem részletezem. Fájt. A gyomrom még most is összerándul miatta. "Lelkiismeretes" munkájának meg is lett a gyümölcse, (bár "sajnos" ő nem láthatta) a fiam nagyon hamar, de nem elég hamar (ha ha ha), megszületett. Hiába, a Félelem nagy úr! Rettegtem, hogy még egyszer hozzám érhet, bárki.
Slamival viszont szinte minden rendben ment, még a szívhangvizsgálót sem kötötték rám a vajúdás alatt, szabadon mozoghattam, addig míg Félelem ismét uralkodni nem kezdett, ezúttal a szülésznőn. Nem lehetett halogatni a gépek felrakását. El sem tudom képzelni, hogyan lehet gépek nélkül szülni. ;) Az orvosomnak se lehetett túl gazdag fantáziája, mert ezt ő sem volt képes elképzelni, pedig már jó néhány szülést levezetett. Én viszont fóbiás vagyok, és makacs. Valamiféle ősi anyai ösztön azt súgta, hogy menni fog ez mindenfajta mérő- és segédeszköz nélkül is. A lányomat én akartam a világra hozni. Rám kapcsolt gépek híján, gyorsan leszimuláltam egy fájást. Így az oxitocin bekötése még váratott magára. Ekkor engem is elkapott "Félelem nagy úr". Mi lesz, ha nem jönnek maguktól azok a fájások? Mi lesz ha...? De a következő már valódi és szülési fájdalom volt. Slami elindult világot látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése