2011. március 24., csütörtök

Mondjam, vagy ne mondjam?

Emlékeztető magamnak, de hátha másoknak is segít.

Gyakran látom, hogy mások ugyanazt a hibát követik el amit, már korábban én is. Szóljak, ne szóljak? Sokszor gondolok arra milyen jó lett volna, ha bizonyos dolgokat már korábban tudok, mennyi mindent elkerülhettünk volna...Bárcsak valaki megmondta volna azt amit ma már én is tudok! Látok néha házasságokat tönkremenni, pedig meg lehetett volna menteni. Látok gyerekeket küszködni, pedig lenne rá lehetőség, hogy segítsenek rajta a szülők, vagy szakemberek. No, nem azért, mert én ilyen fantasztikusan okos vagyok és már minden a kisujjamban van. De mindannyian átélünk, megtapasztalunk dolgokat, átmegyünk nehézségeken, megpróbáltatásokon, és szeretnénk, de inkább csak a magam nevében nyilatkozom, szeretném másoknak is átadni a megszerzett tudást.
A bökkenő csak ott van, hogy nem bírjuk elviselni a kéretlen kritizálást, kiigazítást, akarom mondani jó tanácsot. De elnézést, megint csak a magam nevében beszélnék (írnék): ÉN nem tudom elviselni a kritizálást. Pláne, ha még igaza is van a másiknak... Egyszerűen beletapos a lelkivilágomba. Igen, én is, valahol belül, teljesen tisztában vagyok az elkövetett hibáimmal... De minek ezt újra felemlegetni, miközben titokban reménykedünk (ühüm...reménykedek), hogy talán mások észre sem vették, vagy talán nem is vétettünk (nem megy ez nekem...vétettem) akkorát. Persze a lelkiismeretem bent ordibál, hogy mekkora m..ha vagyok:" Köszönöm, nekem ennyi is elég! Nem kell, hogy te is rátégy még egy lapáttal...és most már azért sem hallgatok rád!"
Röviden, nehéz szembesülni a hibáinkkal. Ezért vagyok különösen hálás Istennek, hogy amikor Ő mutat rá a vakfoltjaimra, az  sohasem kritika formájában jön, hanem olyan az, mint amikor a sötétszobában felkapcsolják a villanyt, és mindent tisztán látok.
Ezzel szemben, amikor látjuk a másik hibáját, a tudtára szeretnénk ezt adni. Különösen, ha az illető látszólag nem vesz róla tudomást. Borzasztó...!
Miért is? 3 jó, helyesebben, rossz okunk is lehet rá. Lehet, hogy valaki talál többet is. ;o)
1. Jobban érzem magam tőle:
    -Mert ugye mások szemében a szálkát...
    -Lám-lám, nem csak én vagyok idióta.
2. Hirtelen felindulásból:
    - ez  a tuti "siker", így biztosak lehetünk, hogy az ellenkezőjét érjük el annak amit  akarunk. + Máris szereztünk egy ellenséget magunknak.
3. Jó szándékból, (építő kritika) mert látom, hogy magának vagy másoknak mekkora kárt okoz.
Igazán sajnálatos, de ez az út is gyakran a pokolba vezet. :-(
Bármilyen jó szándék is vezérel, a legtöbb ember, ha nincs bizalmi kapcsolatban velünk, nem fogadja el a jótanácsunkat. Az életben annyi csalódás éri az embert, miért pont mi lennénk azok, akik nem akarjuk átverni. Más részről, gyakran mi csak bizonyos szituációkat látunk, helyzeteket, amiknek nem ismerjük sem a hátterét, sem az előzményeit, és magukat az embereket sem. Ez utóbbit még akkor sem, ha egy életet éltünk le vele a legbensőségesebb kapcsolatban. Hiszen melyikünk lát bele a másik fejébe, a másik gondolataiba. Erre csak egy személy volt képes, Jézus. Ő megtehette, hogy a farizeusokat viperák fajzatjainak nevezte. Jó oka volt rá, hiszen minden gondolatukat, tettüket ismerte.
Abban, hogy hogyan ítéljek meg másokat, sokat segített a következő történet, amit egy ismerősöm (nevezzük most Gábornak) mesélt el.
Gábor fiatal hívő volt, minden hétvégén elment egy lelkipásztor vezetésével és néhány más hívővel, bibliatanulmányt tartani egy vidéki városba. Az egyik csapattag azonban gyakran elkésett, ezért ők sem értek ki időben a tanulmányozásra, sőt időnként el se ment az illető, így egyáltalán nem lehetett rá számítani. Állandó nehézséget okozott, hogy megszervezzék ki mit fog csinálni, ki fog beugrani ennek a "fekete báránynak" a helyére. A lelkipásztor azonban soha egy rossz szót nem szólt, soha egy megjegyzést sem tett, hogy már megint miért késett, hogy nem lehet rá számítani. Gábor nagyon különösnek találta a pásztor viselkedését, hiszen volt, hogy emiatt semmi nem lett a bibliatanulmányozásból, bár csodák csodája, az emberek mindig várták őket. Gábor tehát úgy döntött, megkérdezi a lelkipásztort, miért nem rakja ki a szűrét ennek a teljesen megbízhatatlan csapattagnak. Már rég meg kellett volna tenni. Talán túlságosan engedékeny...
Ezt a választ kapta: "Ez az ember amikor csak tud eljön, hogy segítsen, hogy az Igét hallja és megoszthassa azt másokkal. Csak sajnos, súlyos betegségben szenved, néha olyan fájdalmai vannak, hogy nem bír felkelni sem, nem képes eljönni. De ő a leghűségesebb tanítványom, még soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, amikor fel tudott kelni"
Arcpirító... Jó lecke volt. Gyakran jut eszembe ez a történet, amikor látok valakit hibázni, vagy helytelenül cselekedni. Olyan könnyű megítélni a másikat...
Most akkor inkább hallgassak? Hát igen, azt hiszem jobb ezt a munkát Istenre bízni.  Szerintem.

Szívesen olvasok más véleményeket is. Csak óvatosan a kritikával! ;o)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése