2010. december 9., csütörtök

Merengéseim

Minap, kicsit tovább kellett várnom Fehér Sólyomra az oviban, mivel még dolga akadt. :-) Csak ültem kint a folyosón, s közben hallgattam a gyerekek csivitelését és az óvónő hangját, amint higgadtan eligazgat néhány rosszaságot, s közben nem emeli meg a hangját, nem keseredik el, nem veszi a szívére a dolgot. Elmerengtem...
Ezt nekem is így kellene csinálni. S lám-lám, a gyerekek szót fogadtak, és folytatódott a csivitelés... Valamit  biztosan én rontok el... Megvan! - pattant ki a megoldás, mint a szikra, a fejemből: óvónő leszek. Akkor majd minden menni fog. Nyugalom, békesség, engedelmes gyerekek...
Gondolatmenetemet, a teremből kiviharzó Fehér Sólyom szakította meg, véletlenül felborítva Tündérkét, fülig érő szájjal leült a padra átöltözni. Vagy mégsem? Vagy mégsem. (sóhaj) Helyette  inkább bohóckodni kezdett. Éreztem, ahogy nő bennem a feszültség. Tündérke bömbölt, Fehér Sólyomról még a váltócipő sem került le. Tudtam, hogy még nem vagyok érett az óvónőségre, nekem ez nem megy. Hosssszúúú idő és egy kis "megbeszélés" után kikerültünk az épületből. Fehér Sólymot kicserélték, hozzám bújt és csacsogni kezdett. Az én véleményem is gyorsan átalakult.
Mégsem akarok óvónő lenni! - határoztam el magam, de most már véglegesen. Úgy sincs hozzá diplomám. Maradok anya.
De azért, titokban, lopok majd ötleteket az óvónéniktől. :-)

4 megjegyzés:

  1. Én óvónő vagyok (és tanító is), de megnyugtatlak így sem könnyebb:) Egyébként a diploma feleannyit sem ér, mint az a gyakorlati (ki)képzés, amit a gyerekeimtől kaptam anyaságom eddigi 6 szerény esztendejében.:))
    Jó téged olvasni, még visszajövök!
    Hajni

    VálaszTörlés
  2. Egészen megnyugodtam. :)
    Köszönöm, hogy olvasol, és örülök, hogy tetszik. Visszavárlak!
    Igazad van, én sem a diplomámból éltem annó 12 éve, amikor még dolgoztam. :) A tapasztalat sokkal többet ér.
    De néha azt hiszem (hisszük?), hogy ha más bőrébe bújhatná(n)k, akkor minden sokkal, de sokkal könnyebb, szebb, vagy jobb lenne. Biztosan ismered a mesét, amiben a róka és a szarvas lábat cserélnek. Ha nem, talán akkor is sejetni lehet, hogyan végződik a történet. Hát, van amikor én is legszívesebben lábat cserélnék, mert első ránézésre jobbnak tűnik a másé. :-)
    Eper

    VálaszTörlés
  3. Nem látunk bele egymás életébe annyira, hogy a szebbik oldalunk megmutatása mellett a küzdelmeket is őszintén fel mernénk vállalni. Mindenki igyekszik a szebbik oldalát mutatni másoknak, és amikor ezt látjuk, akkor könnyen elkeseredhetünk. Mert a magunk élete TELJESEN miénk: örömmel, kudarccal, kétellyel, hálával, Istennel, megtapasztalásokkal és bűneinkkel együtt. A magunkét egészen megéljük, másokéba viszont pillanatnyi belekukkantásunk van csak. Ez alapján alkotunk ítéletet, és gyakran nem vesszük észbe, hogy a miénkéhez hasonlóan mások életében is benne vannak ugyanazok az életérzések, kudarcok, kétségek, félelmek, elrontott dolgok, bűnök, amik a miénkben is, csak az ő életükben ezeket mi nem látjuk, nem láthatjuk, mert ezek otthon zajlanak, a négy fal között, vagy a fejben és szívben. Azokat csak Isten látja. De tudnunk kell, hogy ott vannak.

    Én is küzdök ezzel: összeméreckedni más anyákkal, hasonlítgatni magam más oo-khoz... és ebből semmi jó nem sül ki. Ha én kerekedek felül, akkor a büszkeség bűnében bukom el. Ha én maradok alul, akkor meg leértékelem magam, és megkisebbítem mindazt, amit Isten az életemben végez. Szóval nem jó magunkat másokkal összemérni.

    Meg kell tanulnunk abban élni, hogy az én utam nem mások útja, és az én keresztem sem mások keresztje. Lehet, hogy egy óvónő sikeres a munkájában, de rajta elsősorban a saját gyerekei lesznek számon kérve, őket viszont nem látjuk az oviscsoportjában. És még ha minden területen sikeres is, akkor sem vele kell magunkat összemérni, mert szakmát szakmával lehet összemérni, és az anyaság nem szakma, nem munkahely, ahol az ember magából a legjobbat adja, hiszen ezt várják el, ezért fizetnek. Az anyaságot és igazából minden dolgot Isten mércéjével kell összevetni. Ha ezen megbukom, akkor van még mit fejlődnöm, függetlenül attól, hogy mások mennyire látnak sikeresnek. De a munkát, amit Isten végez az én életemben, azt Isten végzi az én életemben: az az enyém, az én megtapasztalásom!

    Ha az otthonoktatás egy elhívás Istentől (szerintem az), akkor nem szabad visszanézni, mert aki az eke szarvára veti a kezét és hátratekint, az nem méltó hozzám. (Jézus mondta ezt a tanítványságról)

    Eper, állj ellen az elbizonytalanító gondolatoknak!:) Jó helyen vagytok, és egyes-egyedül az számít, hogy Isten mit gondol rólad, és mit vár Tőled. Ő jót gondol rólad, a legjobbat, és Ő engedelmességet vár tőled. Ennyi a dolog lényege, bár ezt egy életen át tanuljuk...:)

    VálaszTörlés
  4. Fúúú, attól tartok kicsit komolyabbra sikeredett a bejegyzésem, mint amilyennek szántam, sebaj. Örülök, hogy megírjátok a véleményeteket. Szóval nincs "gáz". Tényleg csak elmerengtem. :) Persze tudnak ezek a pillanatok sokáig is tartani.
    Köszönöm a bátorítást, Eszter. Isten egyre inkább meggyőz arról, hogy a gyerekeimnek itthon a helyük. Az egész család izgatottan várja a második félévet, amikor belevágunk az oo.-ba. Bizonyára lesznek csalódásaink, de hiszem, hogy Isten vezet majd, ahogy eddig is tette az életünkben, és áldássá válik amit esetleg nehezen él(t)ünk át.
    Anyának pedig a legcsodálatosabb lenni az egész világon, és annak is örülök, hogy Isten olyannak fogad el amilyen vagyok. Másnak nem is akarok megfelelni, de sajna erről időnként megfeledkezem. ;)

    VálaszTörlés