2012. november 7., szerda

Azt hittem túl vagyok rajta...

...de tévedtem. Csak el kellett olvassak egy hasonló sztorit és előtörtek az érzelmeim, indulataim. Nem tudom mitévő legyek... Keresem hol rontottam el a dolgokat. Idén már csak 2 gyermekem tanul itthon, és nem azért mert a nagyobbak már befejezték volna az iskolájukat, nem azért mert visszavágytak volna, egyszerűen csak túl nagy volt a külső nyomás rajtuk és rajtam is.
 Ha valaki ma egészséges gyerekeket akar otthon tanítani Magyarországon, hát fel kell kötni az alsóneműt. Mást se csinálsz, csak mész szembe az árral. Támogatást legfeljebb a házastársadtól kapsz, meg egy kis lelkierőt gyűjthetsz a neten. Én nem vagyok egy küzdő típus, mégis egy éven át küzdöttem a gyerekeimért, aztán kénytelen voltam belátni, hogy ez így nem mehet tovább. Az egy év letelte után idegroncs lett belőlem és jó úton haladtunk arra, hogy a gyermekeimből is azt csinálok. Az utolsó hetek, "otthontanulás" címen már csak hajszából állt. Én voltam a hajcsár a gyermekeim a vadak. Mindezt azért, hogy megfeleljünk az iskolai elvárásoknak. Sokat nyeltem, és elfogadtam (ill. megpróbáltam elfogadni) a tanárok hozzáállását, hozzánkállását, de mindig azt éreztem, be akarják bizonyítani, hogy mi erre nem vagyunk képesek...
 És valóban, beletört a bicskánk. Persze akadtak kivételek, sőt olyanok is akik abszolút nem értettek egyet az otthonoktatással, ennek ellenére segítő szándékkal fordultak felénk. Így az önbecsülésemet nem sikerült teljesen elvesztenem. Fehérsólyom elsős tanítónénije, aki sajnos azóta nyugdíjba ment, tartotta bennem a lelket, és annyi dícséretet kaptunk, hogy fel sem merült bennem, hogy vele kapcsolatban is feladjam. Az is igaz, vele könnyebb volt itthon, mivel nem voltak iskolai tapasztalatai, és még nem szokott hozzá, hogy "Ha majd a tanár elszórakoztat, vagy eléggé érdekessé teszi az órát akkor majd a figyelmemre méltatom." Szinte hihetetlen volt és mind a mai napig az, hogy magától akar(t) tanulni. Komolyan, néha le kell beszéljem a tanulásról, hogy kimenjen az udvarra játszani.
Az ötödikes Kabóca most, két év itthontanullás után jutott el odáig, hogy érdekes az amit tanul, amiről tanul, és kíváncsi, és tudni akarja hogyan működik a belsőégésű motor, és virágos kertet ültet, és fadeszkából, működő kőhajítót készít és mindezt együtt élvezzük.

Manó, aki kudarcaink ellenére sem akart visszamenni az iskolába, ezt azzal "bosszulta meg", hogy nem tanult. Ő meg, be akarta bizonyítani, hogy igenis tudunk otthon tanulni, ahol, eltekintve az utolsó néhány héttől, nem fájt a gyomra. Amivel mellesleg, hiába jártunk különböző kivizsgálásokra, nem találtak semmit. Míg végül doktornéni mondta, hogy az ilyen korú (10-12 éves) fiúknál gyakori, hogy a stressz így jelentkezik, csupán szerette volna kizárni, hogy nincs-e bármi más a háttérben. Nem volt. Csak az iskola, a végén pedig a vizsgák, amiket most nem részleteznék. De sikerült elérni az iskolának (helyesebben a tantestület néhány tagjának), hogy először 2 hetente, most már nem emlékszem pontosan, de 8-10 tárgyból vizsgázzon a hetedikes fiam, majd, mivel ezt kissé megeröltetőnek találtam, "mindössze" heti 5 ill. 6 tárgyból kellett vizsgáznia. (Még középiskolában is maximum napi 3 dolgozatot írhatnak.)
Aztán voltak tanárok akik úgy gondolták nekünk otthon túl sok szabadidőnk lenne, ezért dupla mennyiségű anyagot kértek tőlünk számon. Őszintén erről én sokáig nem tudtam, amíg egyik kis barátjuk, osztálytársuk, nálunk nem aludt néhányszor...
 Én csak nyeltem, és a keserűség csak nőtt bennem. Úgy éreztem tehetetlen vagyok. Senki nem állt mellettünk, senki nem volt aki segítsen. Ezt a harcot egyedül kellett megvívni, és csúnyán elbuktam. Később sikerült más otthonoktató családokkal beszélgetnünk, akiktől rengeteg bátorítást kaptunk, de addigra már eldőlt, hogy a két nagy biztosan visszamegy az iskolába. Kabócán még gondolkoztunk. Azt hiszem hogy végül helyesen döntöttünk, hogy itthon maradt.
Nem váltottunk iskolát, de az iskola arculata erősen megváltozott. Ennek ellenére, nincs teljes békességem, hogy a nagyokat visszaküldtük az iskolapadba... A problémák nem múltak el, csak kevesebbet látok belőle, de újra és újra görcsbe rándul az én gyomrom is, amikor hallom Slami és Manó beszámolóit.
Ezt a blog bejegyzést Virág "ihlette". Teljesen felkavart a hasonló történetük. Itt igazságtalanság történt. Én pedig ki akartam írni magamból a mienket.
Annyira hálás vagyok Istennek, hogy Ő akkor is mellettem áll, amikor senki; és még az sem zavarja, ha netalán rossz úton járnék. Annál nagyobb igazságtalanság ami Vele történt, még nem történt senkivel, és nem is fog. Mellette ez a történet egy porszemecskévé törpül, mégis ez a porszem sokáig tudja szúrni a szemünket. De hiszem, hogy Ő megadja nekünk azt a békességet amit megígért. Akkor, majd ha elolvasok egy felkavaró történetet, nem a régi indulataim törnek elő belőlem, hanem az Úr, minden értelmet meghaladó békessége, aminél nincs nagyobb hatalom.

7 megjegyzés:

  1. Nagyon sajnálom, ami történt, most persze úgy érzem, hogy feladtad, de értelek, csak sajnálom, és együttérzek. De talán iskolaváltás (mi 2 órányira vagyunk a sulitól, közben egy határ), és nekünk is akadnak problémáink, de nekem Eszti hozzáállása sokat segít, és még ez a blog: http://practicalpages.wordpress.com Tudom, hogy nem magyar, de segít.Főleg a Charlotte Mason-es oldalak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eszter, köszönöm a webcímet, amit küldtél. Átfutottam, és nagyon hasznosnak és érdekesnek tűnik. Ez még a magyar megszorítások között is alkalmazható itthon. Legalábbis amikbe beleolvastam. :)
      Az oo.-t nem adtam fel. Akkor döntést kellett hoznunk. Féltem, hogy valóban rosszat teszek a gyerekeimmel. Hiába láttam a fejlődést, attól tartottam kifutunk az időből. Manó hetedikes volt, és nem ismertünk senkit, aki hasonló cipőben járt volna. Később már nem akartam "csiki-csuki" játékot játszani a nagyokkal. A bizonytalanság még mindig bennem van, nehéz felmérni, hogy hogyan haladunk itthon. Nem tudom mit fognak elvárni tőlünk. Vannak elképzeléseim, álmaim a jövővel kapcsolatban, de egyenlőre a jelen akadályokat ugráljuk át. ;)

      Törlés
  2. Na végre, ide jutottam. Olvasva a posztot, pontosan értem, miről írsz, bár a problémáink egészen mások.
    Nekem nagyon hiányzik egy komolyabb összefogás, fórum, vagy nevezzük bárminek, ami összefogja az otthonoktató családokat. Hihetetlenül sok segítséget jelentene pont ezekben az esetekben.
    Például erről a találkozóról hallottál már?

    http://egymast-tanitjuk.hu/otthonoktatas/ujra-otthonoktato-talalkozo#more-1457

    Én ma véletlenül akadtam rá. Azt hiszem, ez baj. :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos, nem én leszek az az ember aki ezt megszervezi, de én is nagyon vágyom valami hasonlóra.
      Köszi a linket, nem ismertem ezt az oldalt. A vicces az, hogy meghívót emailben kaptam egy barátomtól az otthontanulós találkozóra. Remélem sikerül eljutni, mert most épp egy "fogyasztó" vírus megy végig a családon... :)

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  3. (Áh, az előbbi hozzászólásomat nem jó helyre írtam, bocs.)

    Nem tudom, Eper, mit is írhatnék, amit jól esne hallanod, ami megáldana, felüdítene... Én is együttérzek veled, ugyanakkor indulatok is kavarognak bennem a történeted kapcsán.

    Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz élményeket szereztetek! És persze belül kicsit (na, jó, nem is kicsit!) dühöngök is magamban, mert megint olyan dologról van szó, amiről nem először hallok: egy otthonoktató család suliválasztásának kudarcáról. Mert Eper, nem te vallottál kudarcot, hanem rossz iskolát választottatok, alkalmatlan, oo-val kapcsolatban dilettáns embereket. Márpedig egy támogató iskola nélkül az otthontanítás nagyon megnehezedik, vagy inkább ellehetetlenül...

    Annyira sajnálom, hogy nem találtatok egy jobb sulit! Annyira sajnálom, hogy a gyerekeitek ezt megsínylették... Bárcsak előbb tudtam volna róla, hogy ilyen nehézségekben vagytok, bárcsak segíthettem volna... bárcsak! De, hát ettől még ami történt, megtörtént.

    Fura: az elmúlt évben többször is a szívemen voltál, nem tudtam, hogy mi van, de éreztem, hogy baj van. Vártam, hogy írj a blogra, hogy 'helyzetjelentsél', és megnyugtass, hogy megvagytok, minden oké... Ilyenkor sajnálom, hogy nincsen egy kis otthonoktatós imahálózatunk, ahol egymás terheit hordozva, egymást bátorítva munkálkodhatnánk egymás jólétén. Azt hiszem, ilyenfajta közösségre lenne szükség. Én már gondolkozom, de ha lesz is valami, az majd csak jövőre.

    Ettől függetlenül, én tudom, Eper, hogy az Úr vezetni fog téged: megmutatja majd, hogy mi legyen ezután. Még lehet, hogy a nagyok is otthon kötnek ki végül, csak idő kell, míg megtaláljátok magatokat ebben a döntésben.:)

    De akárhogyan is lesz, az Úr Jézus hordoz ezen a nehézségen át: bízz Őbenne, Ő nem ejt el Titeket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A suli jó. De! A pedagógusok egy része nem tud(ott) mit kezdeni az otthontanítással, és valjuk be, nekik ez extra teher. Nem szeretnék a részletek elemzésébe belefolyni, ebben nem is vagyok kompetens.
      Köszönöm, hogy gondoltál rám, ránk. Mindig elámulok Isten munkáján. Már nem érzem úgy, hogy kudarcot vallottam volna, bár eleinte valóban magamat okoltam mindenért.
      Az imahálózat jó gondolat, csak félek hamar rám unnátok (túl sok imakérésem lenne). :)

      Törlés