...de tévedtem. Csak el kellett olvassak egy hasonló sztorit és előtörtek az érzelmeim, indulataim. Nem tudom mitévő legyek... Keresem hol rontottam el a dolgokat. Idén már csak 2 gyermekem tanul itthon, és nem azért mert a nagyobbak már befejezték volna az iskolájukat, nem azért mert visszavágytak volna, egyszerűen csak túl nagy volt a külső nyomás rajtuk és rajtam is.
Ha valaki ma egészséges gyerekeket akar otthon tanítani Magyarországon, hát fel kell kötni az alsóneműt. Mást se csinálsz, csak mész szembe az árral. Támogatást legfeljebb a házastársadtól kapsz, meg egy kis lelkierőt gyűjthetsz a neten. Én nem vagyok egy küzdő típus, mégis egy éven át küzdöttem a gyerekeimért, aztán kénytelen voltam belátni, hogy ez így nem mehet tovább. Az egy év letelte után idegroncs lett belőlem és jó úton haladtunk arra, hogy a gyermekeimből is azt csinálok. Az utolsó hetek, "otthontanulás" címen már csak hajszából állt. Én voltam a hajcsár a gyermekeim a vadak. Mindezt azért, hogy megfeleljünk az iskolai elvárásoknak. Sokat nyeltem, és elfogadtam (ill. megpróbáltam elfogadni) a tanárok hozzáállását, hozzánkállását, de mindig azt éreztem, be akarják bizonyítani, hogy mi erre nem vagyunk képesek...
És valóban, beletört a bicskánk. Persze akadtak kivételek, sőt olyanok is akik abszolút nem értettek egyet az otthonoktatással, ennek ellenére segítő szándékkal fordultak felénk. Így az önbecsülésemet nem sikerült teljesen elvesztenem. Fehérsólyom elsős tanítónénije, aki sajnos azóta nyugdíjba ment, tartotta bennem a lelket, és annyi dícséretet kaptunk, hogy fel sem merült bennem, hogy vele kapcsolatban is feladjam. Az is igaz, vele könnyebb volt itthon, mivel nem voltak iskolai tapasztalatai, és még nem szokott hozzá, hogy "Ha majd a tanár elszórakoztat, vagy eléggé érdekessé teszi az órát akkor majd a figyelmemre méltatom." Szinte hihetetlen volt és mind a mai napig az, hogy magától akar(t) tanulni. Komolyan, néha le kell beszéljem a tanulásról, hogy kimenjen az udvarra játszani.
Az ötödikes Kabóca most, két év itthontanullás után jutott el odáig, hogy érdekes az amit tanul, amiről tanul, és kíváncsi, és tudni akarja hogyan működik a belsőégésű motor, és virágos kertet ültet, és fadeszkából, működő kőhajítót készít és mindezt együtt élvezzük.
Manó, aki kudarcaink ellenére sem akart visszamenni az iskolába, ezt azzal "bosszulta meg", hogy nem tanult. Ő meg, be akarta bizonyítani, hogy igenis tudunk otthon tanulni, ahol, eltekintve az utolsó néhány héttől, nem fájt a gyomra. Amivel mellesleg, hiába jártunk különböző kivizsgálásokra, nem találtak semmit. Míg végül doktornéni mondta, hogy az ilyen korú (10-12 éves) fiúknál gyakori, hogy a stressz így jelentkezik, csupán szerette volna kizárni, hogy nincs-e bármi más a háttérben.
Nem volt. Csak az iskola, a végén pedig a vizsgák, amiket most nem részleteznék. De sikerült elérni az iskolának (helyesebben a tantestület néhány tagjának), hogy először 2 hetente, most már nem emlékszem pontosan, de 8-10 tárgyból vizsgázzon a hetedikes fiam, majd, mivel ezt kissé megeröltetőnek találtam, "mindössze" heti 5 ill. 6 tárgyból kellett vizsgáznia. (Még középiskolában is maximum napi 3 dolgozatot írhatnak.)
Aztán voltak tanárok akik úgy gondolták nekünk otthon túl sok szabadidőnk lenne, ezért dupla mennyiségű anyagot kértek tőlünk számon. Őszintén erről én sokáig nem tudtam, amíg egyik kis barátjuk, osztálytársuk, nálunk nem aludt néhányszor...
Én csak nyeltem, és a keserűség csak nőtt bennem. Úgy éreztem tehetetlen vagyok. Senki nem állt mellettünk, senki nem volt aki segítsen. Ezt a harcot egyedül kellett megvívni, és csúnyán elbuktam. Később sikerült más otthonoktató családokkal beszélgetnünk, akiktől rengeteg bátorítást kaptunk, de addigra már eldőlt, hogy a két nagy biztosan visszamegy az iskolába. Kabócán még gondolkoztunk. Azt hiszem hogy végül helyesen döntöttünk, hogy itthon maradt.
Nem váltottunk iskolát, de az iskola arculata erősen megváltozott. Ennek ellenére, nincs teljes békességem, hogy a nagyokat visszaküldtük az iskolapadba... A problémák nem múltak el, csak kevesebbet látok belőle, de újra és újra görcsbe rándul az én gyomrom is, amikor hallom Slami és Manó beszámolóit.
Ezt a blog bejegyzést Virág "ihlette". Teljesen felkavart a
hasonló történetük. Itt igazságtalanság történt. Én pedig ki akartam írni magamból a mienket.
Annyira hálás vagyok Istennek, hogy Ő akkor is mellettem áll, amikor senki; és még az sem zavarja, ha netalán rossz úton járnék. Annál nagyobb igazságtalanság ami Vele történt, még nem történt senkivel, és nem is fog. Mellette ez a történet egy porszemecskévé törpül, mégis ez a porszem sokáig tudja szúrni a szemünket. De hiszem, hogy Ő megadja nekünk azt a békességet amit megígért. Akkor, majd ha elolvasok egy felkavaró történetet, nem a régi indulataim törnek elő belőlem, hanem az Úr, minden értelmet meghaladó békessége, aminél nincs nagyobb hatalom.