A hétvégeken nálunk gyakori a gyereksereg. Szinte mindig itt alszik valaki a barátok közül. Én nagyon élvezem. Néha mikor csak a szűk család vacsorázik, vagy ebédel együtt, hiányérzetem van. És nem csak nekem... "Csak heten vagyunk?" Hangzik csalódottan a kérdés.
Legutóbb mindannyiunk megelégedésére zsúfolásig tele volt a ház. Mindkét nap vagy egy tucat gyerek hemzsegett körülöttünk.
Szombaton mini-tini találkozót tartottunk. Néhány drámajáték után, ami segített a félénkebbeknek is feloldódni, bekapcsolódni a beszélgetésbe, és nem utolsósorban, amit mindenki élvezett, közösen készítettük el a harapnivalót.
Szeretem az egyszerű, de nagyszerű dolgokat. (Ki nem?) Ezt a délutánt ennek jegyében töltöttük. Az előbb említett drámajátékban éppen ez a fantasztikus, szinte semmilyen eszközt nem igényel, belebújhatunk valakinek vagy valaminek a bőrébe és kimondhatjuk, megmutathatjuk a saját érzéseinket, gondolatainkat, ugyanakkor megismerhetjük másokét is. Mi 3 játékot játszottunk, egyenlőre csak a saját bőrünkbe bújva. (1)Becenevek: mindenki elmondta milyen becenevei voltak, melyiket szereti, melyiket nem. (2)Félmondatok: ahányan voltunk annyi papírdarabra felírtam egy-egy félmondatot, pl.: "De jó lenne, ha...", vagy "Attól félek, hogy...", aztán mindenki húzott egy cetlit, és befejezte a mondatot. Mivel a gyerekek nagy része kiművelt vasárnapi-iskolás, résen kellett lenni, hogy ne csak sablonválaszokat kapjunk, mert ugye azt tudják, hogy a jó válasz biztosan Jézus... :-). A 3. feladat volt a legnagyobb kihívás, a (3)Tükör: a tenyerünkbe, azaz a tükörbe nézve mondtunk valamit, ami tetszik az arcunkon, a következő körben, hálát adtunk Istennek érte. Kicsit elszomorít, bár nem volt meglepő, hogy még ezeknek az alig-tiniknek (10-12évesek) is milyen rossz az önképük. Hát, volt miről beszélgetni. Végül, megnéztük ezt az 1 perces kisfilmet, hogy megtudjuk "miből lesz a cserebogár".
Hatásos volt. A gyerekek nem hagyták kommentár nélkül. Szerintem ezt minden tininek látni kellene.
A vasárnap csendesebben telt, a barátaink és a szüleim meghitt társaságában. A 9 gyereknek szinte a hangját se lehetett hallani. Mivel a gyerekricsaj a tetőtérből alig szűrődik le. ;-)
"Semmiért se aggódjatok, hanem
imádságban és könyörgésben
mindenkor hálaadással tárjátok fel
kéréseiteket Isten előtt."
Filippi 4:6
2011. január 12., szerda
2011. január 2., vasárnap
Mi sül ki még ebből?
Még 2010-ben történt... azaz tegnap. ;-)
Újabb bizonyíték, hogy nem csak a mesékben léteznek csodák.
Férjemmel gyakran szerettünk volna közös hobbit, vagy csak úgy együtt tenni, alkotni valami kreatívat. Úgy értem, nem csupán egy-egy alkalommal, hanem rendszeresen. Annyira különbözünk azonban egymástól, hogy egy idő után lehetetlennek tűnt a feladat.
Jómagam szeretek időnként főzőcskézni, de nem vagyok egy konyhatündér, gasztroblogot pedig egészen biztosan nem tudnék vezetni. ("Ra-gaszto-blogot" már inkább, imádok ragasztgatni.) Férjem utoljára a házasságunk előtt főzött nekem egy spenótfőzeléket (mellesleg igen ízleteset). Sajnos konyhaművészetének mindmáig csupán ez a kettő (értsd: első és utolsó) alkotása ismeretes. Ezek után bármennyire is hihetetlen, de nem a sütés-főzéshez kapcsolódó közös érdektelenség vált hobbinkká, épp ellenkezőleg... Na jóóó, még mindig nincs közös hobbink, de azt hiszem ez a kép önmagáért beszél:
Tíz-egynéhány házasságban eltöltött év után, vállvetve készítettük el az ebédet. Ráadásul mindketten nagyon élveztük. Mindig ilyesmiről álmodoztam. Ez is Isten szerető kedvessége.
Ki tudja, mi sül ki még ebből? :-D
Újabb bizonyíték, hogy nem csak a mesékben léteznek csodák.
Férjemmel gyakran szerettünk volna közös hobbit, vagy csak úgy együtt tenni, alkotni valami kreatívat. Úgy értem, nem csupán egy-egy alkalommal, hanem rendszeresen. Annyira különbözünk azonban egymástól, hogy egy idő után lehetetlennek tűnt a feladat.
Jómagam szeretek időnként főzőcskézni, de nem vagyok egy konyhatündér, gasztroblogot pedig egészen biztosan nem tudnék vezetni. ("Ra-gaszto-blogot" már inkább, imádok ragasztgatni.) Férjem utoljára a házasságunk előtt főzött nekem egy spenótfőzeléket (mellesleg igen ízleteset). Sajnos konyhaművészetének mindmáig csupán ez a kettő (értsd: első és utolsó) alkotása ismeretes. Ezek után bármennyire is hihetetlen, de nem a sütés-főzéshez kapcsolódó közös érdektelenség vált hobbinkká, épp ellenkezőleg... Na jóóó, még mindig nincs közös hobbink, de azt hiszem ez a kép önmagáért beszél:
Tíz-egynéhány házasságban eltöltött év után, vállvetve készítettük el az ebédet. Ráadásul mindketten nagyon élveztük. Mindig ilyesmiről álmodoztam. Ez is Isten szerető kedvessége.
Ki tudja, mi sül ki még ebből? :-D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)